A mindössze két tagot számláló chillei együttes legújabb lemezét nem találomra választottam másnaposság lazítására. Meseszerű tájakra invitáló, pszichedelikus légkörben kalandozó tételei olyan könnyed kikapcsolódást nyújtanak, amihez már régen volt szerencsém. Ives Sepúlveda (Föllakzoid) és Manuel Parra valami elképesztően hatásos, múltidézős atmoszférát hoztak létre, amit nem pusztán átszellemült játékukkal valósítottak meg, hanem hangszereik különleges színezésével, effektelésével is. Noctuary című albumuk nálam be is fészkelte magát stabilan a 2013-as év kedvenc lemezei közé.
THE BRIMSTONE DAYS :ON A MONDAY TOO EARLY TO TELL (2012)
Amikor először találkoztam ezzel a borítóval, rögtön azt a benyomást keltette bennem, hogy megint egy tipikus vintage rock albumot takar. Szeretem ezt a műfajt, de mostanában elkezdett csordogálni a csapból, rövid időn belül pedig tönkre megy a tömítés, akkor meg egymás hegyén hátán fognak majd porondra kerülni az olyan csapatok, amik mindenféle őszinteséget nélkülözve adják elő magukat. Na mindegy, a 70-es évekre hajazó borító ellenére tettem a lemezzel egy próbát, hátha valami egyéni oldalról közelítenek a témához.
A sok pszichedelikus rock után most valami mást szeretnék ajánlani nektek, mivel - tudomásom szerint - jár ide néhány olyan bloglátogató, aki örülni fog neki. Ennek a svéd együttesnek az előző két lemeze már szerepelt itt, úgyhogy gondolom senkit nem fog újdonságként érni, hogy kikről is van szó.
THALAMUS : SOUL (2013)
Első lemezükön a fiatalos, erőteljes oldalukat mutatták be, stoner rockos basszusokkal és nagyívű énektémákkal, míg a másodikon visszavettek a vehemenciából, énekesük is elővette a karcosabb oldalát, ráadásul megpakolták a szerzeményeket rengeteg Hammond orgonával, amit én nagyon imádok. Kíváncsi is voltam ezek után, hogy maradtak-e a legutóbbi, Subterfuge c. lemez irányvonalánál, vagy esetleg ötvözték-e a két album hangzását.
A The Black Crowes szétlazult frontembere 2011-ben hozta össze ezt a nagyszerű csapatot, ami 2012-ben két kiadványt is piacra dobott. Az elsőként megjelent - Big Moon Ritual című album nem éppen azt a zenei világot képviseli, mint amit Robinson anyabandája alapján várnánk. Zeppelin - Stones ... stb hatású southern-blues helyett ugyanis '70-es évekbeli pszichedelikus együttesek szellemét idézik meg rajta rendkívül ízléses módon. Valami olyan érzékkel házasítják a légies, varázslatos pszichedeliát a melodikus blues hangulatokkal, aminek a hatására hol színes felhők között szállingózol önfeledten, hol pedig egy kellemes bárban találod magad totálisan lelazulva. A lélekmelengető gitármelódiák elvarázsolt billentyűbetétekkel karöltve lazítják el az idegeid és csalnak bódult mosolyt az arcodra, Chris Robinson könnyed éneke pedig kellemesen kalauzol végig ebben a tökéletesen zavartalan légkörben. Szavakba nem tudom önteni, hogy mennyire átszellemítő, nosztalgikus hangulatot áraszt magából minden egyes hang, ami ezen a lemezen hallható. Aki szeretne egy igazi fellegek közti utazásban részt venni, az ne hagyja ki!
Ha már az előzőekben megismerhettük az Oresund Space Collective alapítóinak eredeti elfoglaltságát (Gas Giant, Mantric Muse, Blandladen), akkor úgy gondolom nem mehetünk el az együttes 2012-ben megjelent három kiadványa mellett sem. Ezek közül most egy kétszámos albumot szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, a másik kettőt majd a későbbiekben. A lemez elkészítéséhez ismét rengeteg zenész jött össze olyan együttesekből, mint a First Band From Outer Space, a The Univerzals, vagy a My Brother The Wind, illetve Claus Bohling veterán gitáros is játszik rajta, akit a tájékozottabbak esetleg ismerhetnek a Secret Oyster és Electrum nevű kultcsapatokból.
Pár héttel ezelőtt tárgyaltunk a Mantric Muse nevű csapatról, ami az Oresund Space Collective-et alkotó három együttes közül az egyik. Mivel már a Gas Giant is be lett mutatva egy régebbi Stonerblogos ajánlóban, úgy gondoltam ejtek néhány szót a harmadik együttesről, a svéd Blandblanden-ről is. Ha az OSC-t felépítő három együttes zenéjét nézzük, akkor a Mantric Muse leginkább Ozric Tentacles hatású psych rockban utazik, a (már nem működő) Gas Giant nagyrészt a fuzzos, desert rockos oldalt erősítette, a - manapság ugyancsak inaktív - Blandbladen pedig feltűnően utalt vissza a 70-es évek neo-prog és space rock együtteseire.
.
.
A 2001-ben alakult négyes egyetlen albumán már az első kompozíciónál is meghatározóak olyan hangzású szintetizátor dallamok, jazzes zongora klimpírok, vagy hangulatos Hammond hátterek, amelyek régi progresszív rock nagyságokat idéznek. Ezeken kívül találhatunk még itt változatosan variált gitárjátékot, ízlésesen témázgató basszust és rengeteg pszichedelikus kiegészítőt. A magas szintű hangszeres játékhoz egy jellegzetesen pattogó dobtéma szolgáltatja az élvezetes alapot, aminek a hátán élénken haladhatunk, aztán félidőnél átbillen az egész egy nagyon szép lecsendesülős részhez. Ez a kellemes gitármelódiákkal operáló, ellazító hangulat szépen végig is vezeti a hallgatót a tétel végéig.
A második, "Pa Gron Kvist" c. szám kb. fele olyan hosszúságú, mint az első, ráadásul hangulat és ütemváltás terén is egységesebb felépítésű. Ez mindvégig ugyanazon a képzeletbeli tájon ábrándozgat, könnyed légköréhez pedig nagyban hozzájárul, hogy a légiesen szárnyaló gitárdallamok alatt raggae/dub jellegű ütemek lépkednek.
A "I Afton Trans" című harmadik tétel az előzőeknél energikusabb hangvételű krautrock, Ozric Tentacles-re emlékeztető, tripes kütyükkel, kicsavart gitárokkal és pulzáló basszussal. Az első számhoz hasonlóan itt is nagyon kiemelt szerepet játszik a ritmizálás, amit ezúttal pumpálós lábdob egészít ki helyenként, illetve ennél a számnál is egy elvarázsoltabb hangulatú, elszállós szakaszt kapunk második felvonásként. Ebben ismét megjelenik a régmúlt idők átszellemült, álomszerű pszichedeliája. Kurvaszép.
Az utolsó szám ("Dimland") egy hatalmas időutazás. Az dús orgonaszőnyegek révén nosztalgiázhatunk a 70-es években, a keleties gitárdallamok visszarepítik az embert az Ezeregy éjszaka meséibe, a változatos színeket felvonultató, űrbéli billentyűs hangok segítségével pedig a jövőbeli kozmoszban is kalandozást tehetünk. Rendkívül sokszínű, eseményekkel teli, élénkítő hatású muzsika. Nemcsak az album csúcspontja, de a space rock műfaj egyik legélvezetesebb darabja is. Szerintem kihagyhatatlan.
Az albumot 2008-ban újra kiadták és azóta sajnos nem sokat hallani felőlük, abban pedig csak reménykedhetünk, hogy az újjáalakult Mantric Muse példájára ők is jelentkeznek majd valami hangzóanyaggal. .
Az album számai: 1. I Grevens tid (12:03) 2. Pa Gron Kvist (6:06) 3. I Afton Trans (12:54) 4. Dimland (13:52) .
Tagok: Sebastian Wallander : gitár Dave Janney : basszusgitár Ola Eriksson : billentyűshangszerek Kaufman : dob
A német - osztrák illetőségű Electric Moon 2010-es lemeze(Lunatics) máig az egyik kedvencem kraut/space rock témakörön belül, viszont a 2011-es Inferno című albumot (leginkább az 54 perces második szám miatt) még nem volt türelmem végighallgatni. Szégyenlem is miatta a pofám, úgyhogy a napokban majd nekiülök és behozom a lemaradást, főleg, hogy jó néhány oldalon toplistás volt a tavalyi évben. Azt már viszont talán kevesebben tudják, hogy 2011-ben kiadtak egy másik LP-t is, aminek Doomsday Machine a címe.
ELECTRIC MOON : DOOMSDAY MACHINE
Az 5 számos album gitártémáit és billentyűs betéteit ezúttal is az általam istenített multihangszeres Dave Schmidt, másnéven Sula Bassana játszotta fel, társai pedig most is ugyanazok voltak : basszusgitáron, illetve vokális részről Komet Lulu - akinek rengeteg pszichedelikus kiadvány borítóját is köszönhetjük - , ütőshangszereken pedig Pablo Carneval, aki meg ugyanúgy ismerős lehet egyéb space/kraut rock lemezekről.
Valaki egyszer azt írta itt egy kommentben, hogy jobban sikerültek azok a lemezek, amelyeken Sula vendégszerepel, mint a Sula Bassana néven szereplőek. Hát a fene se tudja, de az tény, hogy a saját lemezein sokszor túl nagy szerephez jutnak az elektronikus hangok. Az Electric Moon ezen albumán is találhatunk Sula által tenyésztett effekteket és különféle loopokat, amiket nagyszerű érzékkel illesztett a zenei kompozíciók megfelelő szakaszaihoz, viszont itt ezek kizárólag kiegészítőként szerepelnek.
A metadone egy morfinhoz hasonló hatású, rendkívül erős fájdalomcsillapító, ezért eredményesen alkalmazzák keménydrog-fogyasztók elvonási tüneteinek enyhítésére. Az addiktológiai szakleírások szerint a metadonnal kezeltek többségénél, a szert kis adagokban alkalmazva nem alakul ki veszélyes mértékű függőség, illetve elvonási tünetek is csak 2-4 nap kihagyás után jelentkeznek.
Ezzel szemben a temesvári Methadone Skies második lemezének hallgatása során néhányan azt tapasztalhatják majd, hogy 53 perc 20 másodperc eltelte után azonnali függőség érzet jelentkezik. Elvonási tüneteket főleg azoknál okozhat, akik már rászoktak az ugyancsak temesvári Nomega és The:Egocentrics nevű együttesek zenéjére.
Dánia talán leghíresebb space rock formációja Oresund Space Collective (röviden OSC) névre hallgat, ajánlóm tárgya, az ugyancsak dán Mantric Muse tagjai pedig nagyban hozzájárultak, ahhoz, hogy az említett kollektíva megalakulhasson. A '98-ban alakult banda ugyanis a Gas Giant és a Bland Bladen tagjaival karöltve hozta létre az OSC-t valamikor 2004-ben. A Mantric Muse egyébként '99-ben már kiadott egy Picks In Space című Ep-t, majd úgy gondolták, hogy tehetségüket egy ideig az OSC-ben kamatoztatják, aztán elkezdtek végre eredeti csapatukkal is foglalkozni és 2012-ben összehoztak egy 7 számos nagylemezt.
Tavaly Szeptemberben már foglalkoztunk a Bruce Kullick (Kiss), Brent Fritz (Slash, Alice Coper), James Hunting, John Corabi (Motley Crue) alkotta együttes első lemezével, ami rám akkora hatást gyakorolt, hogy utána is néztem a csapat kettes lemezének. A Youtube-on akkor talált lightosabb darabok alapján el is könyveltem magamban, hogy valószínűleg a banda második lemeze valamivel lagymatagabb lehet, mint az első, aztán az albumot végighallgatva kiderült, hogy tévedtem!
