Először is Boldog Új Évet Kívánok minden kedves bloglátogatónak, másodsorban meg a 2013-as év első posztjával rögtön a space rock rajongókat szeretném kárpótolni, ugyanis tavaly eléggé elhanyagoltam a témát.

HIDRIA SPACEFOLK : ASTRONAUTICA (2012)

Fanatikusabb psych-space rockerek valószínűleg már rég beszerezték a népszerű finn együttes új lemezét, aki meg nem ismerné a csapatot, annak egy rövid kis infó:

1999-ben alakultak az Ozric Tentacles lelkes követőiként, első EP-jük pedig 2001-ben jelent meg. Instrumentális zenéjükben rengeteg hagyományos, népi hangszert alkalmaznak, mint pl. cselló, hegedű, didgeridoo, mandolin, szitár, fuvola, furulya, illetve gazdagon díszítik a szerzeményeket különböző billentyűs hangszerek garmadájával. Az Ozric mellett a régi progresszív rock csapatok hangulatát is megelevenítik muzsikájukkal, ezenkívül modern ritmusokat, korszerű hangeffekteket is előszeretettel hozzákevergetnek az alaphoz.

DASH RIP ROCK : BLACK LIQUOR (2012)

A new orleans-i trió nem ma kezdte az ipart, ugyanis már 1984-óta zenélgetnek együtt, első nagylemezük pedig 1987-ben látott napvilágot. A legtöbb oldalon -ahol infót kerestem róluk- underground körökben rendkívül népszerű, kultikus bandaként említik őket, stílusukkal kapcsolatban pedig a roots rock kifejezéssel találkozhatunk leginkább. Ezt a fogalmat szerintem legtöbbünk nem igazán tudja hova tenni, ezért nem hiszem, hogy bárkinek is túl sokat mondana. Nekem elsőre az jött le, hogy az AC/DC és a Rolling Stones mellett a '90-es sulirockja is nagy hatással volt rájuk, a tapasztalat és a muzsikálással töltött évtizedek hatása meg már első hallásra is érződik a három zenész játékán. Bill Davis énekes-gitáros (aki 2011-től a Dead Kennedys-es Jello Biafrával is zenélget) hangjáról néhol még Dave Wyndorf is eszembe jutott, meg a brooklyn-i The Hold Steady énekese - Craig Finn. Ez utóbbi együttes jellegével egyébként mutat is némi rokonságot a Dash Rip Rock zenéje és valami ahhoz hasonló pub rock feelingje van az egésznek. Találhatunk benne southern és blues rock ízeket is bőven, na meg a már említett '90-es évek mainstream rock hatását is, szóval elég egyéni muzsika. A déli életérzést sugárzó, piázgatós témák mellett egyfajta woodoo témakört érintő szövegvilág is jellemzi őket, ami viszont a hangulaton egyáltalán nem tükröződik. Egy rendkívül pozitív légkört alkotó, önfeledt albumot hoztak itt össze, amit mindenkinek csak ajánlani tudok. Fasza kis jókedélyű muzsika ez, ne hagyjátok ki!

The Almighty

A skót együttes korai szakaszára is hasonló jellegű riffek voltak jellemzőek, mint pl. a sorozat első részében tárgyalt C.O.P.-ra, bár a The Almighty jóval élénkebb, intenzívebb muzsikát játszott. 2008-óta nem sokat lehetett hallani az együttes felől, 2012-ben pedig pusztán azért kerültek ismét látókörbe, mert frontemberüket, Ricky Warwick-et tagságába invitálta a legendás Thin Lizzy. 

TOO FAR GONE : END OF THE WORLD BLUES 

Ahogy az album első száma ráérős könnyedséggel elindul, rögtön érzi az ember, hogy ezek a zenészek eszméletlenül lelazult figurák lehetnek. Az ismerősen csengő dallamok és a klasszikus hatású riffek hallatán rögtön világossá válik, hogy a három liverpool-i muzsikusnak a vérében van a régiek ösztönössége. Kifejezetten jó választás volt ráadásul részükről az analog, élő jellegű keverés is, a hallgató ugyanis ettől úgy érezheti magát, mintha egyenesen egy éjszakai lebujba csöppent volna, holott valójában szimpla stúdiófelvételről van szó. A második, "What Was Said" c. szám füstös gitárszólamait akár Jimmy Hendrix is írhatta volna, a következő "Midnight Creeping" régies szédelgése meg simán elfért volna a Doors valamelyik kései albumán. A következő, "River City Blues" némileg zajosít a képen, jól le is zülleszti le a hallgatót nagyvárosi hangulatával, a Black Sabbathos riffeket használó "This World", vagy az erősen Led Zeppelin-re hajazó "Again" pedig ugyanezt a lezser vonalat viszi tovább. A "Got To Drive" és a "Too Far Gone" is nagyon ott van a szeren slide gitárjával és szájherflijével, melleseleg mindkét szám igazi szutykos, koszos kocsmablúz, valahol a Left Lane Cruiser stílusában. Ezen kívül két pszichedelikusabb szerzemény is helyett kapott a lemezen, az egyik az éjszakai-séta hangulatú "Too Late", a másik pedig az albumot záró "End Of The World Blues", ami egy hasonlóan elszállós, csavargós tétel.

Ezek a liverpool-i arcok hihetetlen módon érzik a 60-as, 70-es évek dallamvilágát és hallhatóan teljesen átszellemülve (meg gondolom jól be is állva) játszanak hangszereiken, mindenféle erölködéstől mentesen, zsigerből és ahogy már említettem - nem igazán sietnek sehová. Dalospacsirtákat itt ne keressen senki, sőt néha totál "leszarom" módon művel dallamképzést a három fickó, a "This World"-nél talán kicsit jobban el is mászik valamelyikőjük, mint kéne, de szerintem valahol ez is az élő feeling része. A hangzással kapcsolatban meg még annyit, hogy a legtöbb lemez esetében igénylem a minőségi stúdiókeverést, erről az albumról viszont cseppet sem hiányolok ilyesmit, szerintem ez így a fasza. Néha jól esik a fülnek az ehhez féle koszos, analog, nyers hangzás. Néhány sörrel a buksiban nagyon el tudja szállítani az embert, de akár enyhén túlgyógyított másnaposságra is bátran ajánlom a Too Far Gone 2011-es albumát.

Tracklist:
01. Help Me Now 08:03
02. What Was Said 03:29
03. Midnight Creeping 05:38
04. River City Blues 06:53
05. This World 04:31
06. Again 03:21
07. Got To Drive 03:04
08. Too Late 04:16
09. Too Far Gone 02:56
10. End Of The World Blues 08:55 

Tracklist:
Simon Reynolds : gitár, ének
Lance Powe : dob, ének
Kevin McKenna : basszusgitár, ének

A Thalamus 2011-es albumával már találkozhattatok a blogon, most pedig a csapat 2007-es, első lemeze lesz terítéken.

Egy-két kivételtől eltekintve nem igen találkoztam még olyan bandával, ami ugyanazt a hangzást művelné minden egyes albumán és ez a svéd Thalamusról sem igazán mondható el. Rögtön kiütközik például, hogy a 2011-es, Subterfuge érett, bluesos megszólalásával ellentétben ezen az albumon direktebb jellegű, stoner rockosabb muzsikákat hallhatunk. A másik lemez dús Hammondjátékából sem kapunk itt túl sokat, viszont bivalyerős basszushangzás kárpótolja érte a hallgatót és véleményem szerint a fő húzóerőt is a basszusgitár stoner rockos, öblös riffjei alkotják. A legfontosabb különbség meg talán az, hogy a két album készülte között gitáros és billentyűs téren is csere történt. A Beneath The Dying Sun gitárosi posztján még Jan Cederlund-ot találhatjuk, míg a Subterfuge lemezen már Mats Gesar gitározik, billentyűs részről pedig Joakhim Aslund váltotta a bemutatkozó lemezen szereplő Håkan Danielsson helyét. Megtévesztő lehet viszont ilyen téren az énekes kiléte, aki az első anyagon még Kjell Sjöström néven szerepel, a másodikon meg már a Kjell Bergendahl nevet használja. Énekstílusát egyébként Jani Kataja-hoz (Sideburn, Mangrove) lehetne leginkább hasonlítani, nem mellesleg hatalmasakat énekel és emlékezetes refréneket hoz, ami főleg a debütalbumnál mutatkozik leginkább, ezen ugyanis még jobban szabadjára merte engedni a hangját és rengeteg nagyívű énektémát produkált.

SENDELICA : THE SATORI IN ELEGANCE OF THE MAJESTIC STONEGRAZER (2012)

A Prasanna lemezhez hasonlóan a legújabb Sendelicát is Nemtombaje cimbi vadászta le számomra, úgyhogy neki utólag is egy hatalmas nagy köszönet.

A tavalyi Sendelica lemezt a mai napig a legjobb kraut-space kiadványok között tartom számon, az új album pedig nagyjából két fajta muzsikából tevődik össze :  

SMOKEY FINGERS : COLUMBUS WAY (2011)

Nem is olyan rég ajánlottam figyelmetekbe a francia General Store lemezét, most, pedig a -hasonló zenében utazó- Smokey Fingerst szeretném bemutatni. Az olasz együttes sem talált fel semmi újat, nem is reformálta meg a southern rock műfajt, egyszerűen csak mai hangzással szólaltatja meg a Lynyrd Skynyrd, vagy az Allman Brothers Band által lefektetett alapokat.

Manapság már kevesen emlékeznek rá, de a '80-as évek végén - '90-es évek elején élte virágzását a dirty rock nevezetű műfaj. Alapvetően olyan együttesek hangzásából táplálkozott, mint a Cult, a W.A.S.P., Alice Cooper, vagy az AC/DC, de erősen merítkezett a sleaze rock elemeiből is. Ez utóbbit szokás néha a glammel is rokonítani, amitől viszont a dirt rockerek már megjelenésükben is kifejezetten elhatárolódtak. A kifestett, cicanadrágos külső helyett bőrszerkóban, vagy egyszerűen csak szakadt kockás ingben tolták a dögös motoros muzsikákat. A műfaj klasszikussá vált képviselőitől állítottam most össze egy kisebb csomagot, amit több részletben fogok majd posztolni.

A stílus egyik legnagyobb ásza a new york-i C.O.P. volt, aminek utolsó lemezéről már írtam pár sort anno. Első-két albumukról köztudott, hogy a magyar Sex Action is gyakran használta fel inspirációként, az együttesben annak idején doboló Zana (Ganxsta) Zoli pl. egy későbbi-, 2009-es interjúban a kedvenc három lemeze közé sorolta a C.O.P. első albumát. A "Motor", a "Call Of The Wild", a "Turn Up The Jams", vagy a "Machine" című klasszikusok mellesleg a műfaj kitörölhetetlen motoros-indulóivá váltak.

.

COLOUR HAZE : SHE SAID (2012)

.

.

A müncheni Colour Haze 1994-ben tünt fel, mint Németország első stoner rockot játszó bandája, -akkoriban mi mást, mint- a Kyuss-ra jellemző stílusjegyeket átvéve, bár számos '60-as, '70-es évekbeli együttes jellegzetességeit is zenéjükbe építették. Improvizatív, különleges hangzású gitárszólamaikat és rendkívül fogós, búgó basszustémáikat gyakran szellősítik utánozhatatlanul meghitt akusztikus gitármelódiákkal, létrehozva ezzel egy olyan bensőséges hangulatot, amit Stefan Koglek békét sugárzó, fáradt hangja tesz méginkább hatásossá. Koglek egyébként állandó szereplő Sula Bassana lemezein is, illetve különféle psych-space rock kiadványokon is rendszeresen tiszteletét teszi. Ha az első lemezüktől (Chopping Machine) haladva hallgatjuk az együttes munkáit, észrevehetjük, hogy az általuk közvetített légkör fokozatosan, folyamatosan formálódott át valamiféle belső megnyugvást árasztó-, letisztult irányba, megalkotva ezzel saját posthippie világukat. Én a 2004-es, Colour Haze című lemezükkel ismertem meg az együttest és azóta is az egyik leghangulatosabb albumnak tartom stoner-psych témakörben, ezért (az időközben kiadott két lemez után) már nagyon vártam az új lemez megjelenését.

Csalódnom ezúttal sem kellett bennük, sőt a 2012-re vonatkozó toplistámon már megingathatatlan helye van a 2 cd-s kiadványnak. Most is a rájuk jellemző meditatív magasztossággal szellemítik át a hallgatót, viszont most néhány változás kitűnik az utóbbi lemezekhez képest. Ilyen pl. a cselló, a hegedű, vagy a különböző billentyűs betétek használata, illetve a koszolósabb hangzású, játékosabb jammek visszatérése. Számokat nem elemezgetek, mert ezt az albumot az elejétől a végéig kell átutazni, átlebegni, persze felkészülve az időnként fellángoló, horzsolós basszushullámokra.

Az együttest még nem ismerők nyugodtan kezdhetik az ismerkedést akár ezzel az albummal is, a rajongók, pedig garantáltan elégedettek lesznek vele. A dupla cd számait egybecsomagolva szedhetitek le a borító mögül. Hajrá!

.

Disc 1
1. She Said (18:42)
2. This (2:12)
3. Transformation (16:53)

Disc 2
1. Breath (12:05)
2. Slowdown (3:57)
3. Stand In… (8:27)
4. Rite (5:46)
5. Grace (10:58)

.

.

Jelenlegi tagok:
    Stefan Koglek - gitár, ének
    Philipp Rasthofer - basszusgitár
    Manfred Merwald - dobok

.

.

.

.

.

.

     Nagylemezeik:
       1995 : Chopping Machine  
      1998 : Seven
     1999 : Periscope
     2000 : CO2
     2001 : Ewige Blumenkraft
     2003 . Los Sounds de Krauts
       2004 : Colour Haze
      2006 : Tempel
     2008 : All
     2009 : Burg Herzberg (live)
      2012 : She Said

.

.

LOST AGAIN : EP (2012)

Ezt a 3 számos EP-t Rico már kirakta a Stonerblogra néhány napja, illetve a Stonerise-os skacok is posztolták már, szóval most már ideje volt behoznom a lemaradást. Legtöbbször kicsit félve állok neki magyar lemez meghallgatásának ebben a stílusban, de idén már a Barbears is bizonyította egy eszméletlenül minőségi anyaggal, hogy erre semmi okom.