A sok pszichedelikus rock után most valami mást szeretnék ajánlani nektek, mivel - tudomásom szerint - jár ide néhány olyan bloglátogató, aki örülni fog neki. Ennek a svéd együttesnek az előző két lemeze már szerepelt itt, úgyhogy gondolom senkit nem fog újdonságként érni, hogy kikről is van szó.

THALAMUS : SOUL (2013)

Első lemezükön a fiatalos, erőteljes oldalukat mutatták be, stoner rockos basszusokkal és nagyívű énektémákkal, míg a másodikon visszavettek a vehemenciából, énekesük is elővette a karcosabb oldalát, ráadásul megpakolták a szerzeményeket rengeteg Hammond orgonával, amit én nagyon imádok. Kíváncsi is voltam ezek után, hogy maradtak-e a legutóbbi, Subterfuge c. lemez irányvonalánál, vagy esetleg ötvözték-e a két album hangzását.

A lemez egy rendkívül laza, stoner rockos szerzeménnyel indul, a második dalnál viszont már a Subterfuge hangulata köszön vissza. Lassabb tempójú és komolyabb is, mint az előző szám, bár ez semmit sem von le az élvezhetőségéből, főleg, hogy jóféle Hammond szól a háttérben, ami valahol a muzsika közepénél szépen előtérbe is kerül - katonás dobpergés társaságában. Nem rossz muzsika, bár kicsit leültetett az első szám után, viszont ugyanez nem mondható el a harmadik ("Cavemans Crib") számról. Ahogy a fasza dobpörgetés után betoppan a többi hangszer, rögtön a Deep Purple élénkebb dolgai jutottak eszembe és itt külön örültem, hogy megtartották Joakhim Aslund billentyűst, aki hihetetlenül sokat dob a feelingen. Egy igazi élettel teli vintage hard rock ünnepet varázsol ebből a muzsikából, ami egyébként simán ott van a csapat legjobb számai között. Az album többi darabját most nem is ecsetelgetném, mindössze azokat (nem lesz sok) említem, amik engem jobban megfogtak. Az ilyenek közé tartozik az "In My Hour Of Dying" c. szám, ami 01:58-nál olyan karakán riffet vezet elő, hogy öröm hallgatni, illetve a (JB korszakos) Spiritual Beggars-re emlékeztető "Whenever I Fall", ahol egy üdítő hangulatú, szépen kivitelezett szóló is elhangzik. Ezek után pedig hadd legyek egy kicsit kötözködő is. Általában nem szoktam kukacoskodni az irományaim során, főleg azért, mert nem kritikákat, hanem ajánlókat írok, de úgy érzem, hogy innét nagyjából ki is fogyott a lemezből az energia. Valószínűleg nem hiába adták a lemeznek a Soul címet, merthogy itt nagy többségében elmélkedős, középtempó alatti szerzemények szerepelnek. A szóban forgó zenék egyébként mind nagyon hangulatosak, nagyon szép szólók, meg dús Hammond betétek díszítik őket, csak éppen kevés bennük a dinamika. 12 számból mindössze 4 olyan szerepel a lemezen, amiben van életerő és szerintem ez egy alapvetően hard rock-nak számító lemezen kevés.

Nagyjából ennyi a problémám a lemezzel, de ettől még nagyon is ajánlom mindenki figyelmébe. Az együttes rajongóinak és a minőségi svéd rockra vágyóknak egyaránt. Az elején feltett kérdésemre pedig - hogy a Soul melyik lemezre hajaz leginkább - nem igazán találtam meg a választ. A dús Hammond és a basszus jellege miatt a második lemezt idézi, az énektémák viszont az első albumra emlékeztetnek. Tököm se tudja.

Amazon-on belehallgathattok az album összes számába és ha tetszik, 22 euró körüli összegért meg is rendelhetitek a cd-t.

Tracklist:
01 This House Is Going Down In Fire
02 The Great Divorce
03 Cavemans Crib
04 Eleven Maids
05 Soul
06 In My Hour Of Dying
07 Marooned In Space
08 Whenever I Fall
09 Just Like Robert Johnson
10 The Death Of The Last Mermaid
11 Follow The White Rabbit
12 Where The Roses Never Fade

Tagok:
Kjell Bergendahl - ének, gitár
Peter Johansson - basszusgitár
Mats Gesar - gitár
Joakhim Åslund - billentyűs hangszerek, háttérvokál
Sebastian Olsson - dob, perkussziós hangszerek