A '90-ben alakult kanadai együttes második albuma (Splendor Solis) az egyik nagy kedvencem, bár a Seven Circles c. albumukat is rengeteget hallgattam. Lemezeiken a progresszív rock, a blues, a grunge, a hard rock, meg a fene se tudja mennyi műfaj vegyül a keleties, Perzsa hangulattal, plusz egy rendkívül kifejező dallamokat alkotó énekes a frontember. Az ő orgánumát  egyébként leginkább Mark Laneganhoz (Screaming Trees) tudnám hasonlítani.

Kíváncsi voltam, mivel rukkoltak elő 10 (!) év kihagyás után, de meg kell hogy mondjam, nem csalódtam, sőt. Szenvedély, delejes hangulatok és változatosság. Ezekkel a kifejezésekkel tudnám leginkább jellemezni az egész lemezt.

.

Először is boldog új évet mindenkinek! Elég régóta nem adtam már életjelet magamról itt a blogon, de nem is keresek kifogásokat ezzel kapcsolatban. Egyszerűen csak lusta voltam írni és helyette inkább a családdal pihentem ki a hétköznapok fáradalmait, ha meg éppen nem volt otthon senki, akkor kihasználtam az időt és a cimborákkal csavarogtam… satöbbi. Töltögettem ugyan orrba-szájba lemezeket (meg mást is a buksimba), a meghallgatásukra viszont nem szántam túl sok időt. Na mindegy, Február elejére fel is torlódott kb. 30 album, amiből csak 3-4 fogott meg, ezek közül is talán egy bostoni ötös 2014-es munkája talált meg leginkább.

.

MAMMOTHOR :

TYRANNICIDE (2014)

.

.

.

Mostanában gyakran előkerülnek nálam a Raging Slab albumai, ezért úgy gondoltam keresek valami hasonló együttest a neten. Éppen ezek után kutatgattam, amikor egyszer csak beugrott, hogy volt egy kurvajó lemez még 2011-ben, amit ki is posztoltam akkoriban a Stonerblogon. A svéd Backdraft harmadik albumáról van szó, ami abban az évben a Motherroad toplistájába is bekerült, viszont az együttes első és második albumát valahogy mindig hanyagoltam. Bele-bele hallgatgattam mindkettőbe, de tüzetesebben nem foglalkoztam velük. Gondoltam, ha annyira tetszett az együttes harmadik lemeze, akkor ezek is megérnek egy próbát. Egy hosszabb utazás alkalmával fogtam a fülest és végighallgattam mindkettőt.

.

A címsorban szereplő kifejezést legutóbb egy Derek Trucks albummal kapcsolatban használtam, az Errorhead esetében pedig szerintem ez a cimke ugyanúgy megállja a helyét, már ha muszáj egyáltalán cimkézgetni. A progresszív rock, a funk, a world music, a jazz, a hard rock és a blues világából kapunk különböző adagokat az együttes 2008-as lemezén. 

ERRORHEAD : MODERN HIPPIE (2008)

GENERAL STORE : VISION OF DIVERSITY (2007)

A francia együttessel tavaly találkozhattatok először ezen a blogon, és mivel nekem az akkori lemezük nagyon bejött, úgy gondoltam beszerzem a csapat előző munkáját is. Ha a 2012-es lemezzel kéne összehasonlítanom, azt mondanám, hogy jóval kötetlenebb, ráérősebb hangulata van. Kevésbé karakán hangzású, viszont jóval több rajta a zenei kalandozgatás és a lazultság. Azt nem állítom, hogy olyan mintha egy másik banda játszana rajta, mert megvannak a felismerhető jegyei, de valahogy mégis más az összhatása.

Causa Sui albumról utoljára a Summer Sessions trilógia idején írtam itt, mivel az azt követő Pewt'r Sessions lemezek nem nyerték el teljes mértékben a tetszésemet, bár lehet, hogy csak nem adtam nekik elég időt. Az Euporie Tide című legújabb album meghallgatása előtt reménykedtem benne, hogy elhagyták a Pewt'r Sessions zavaró hanghatásait és miután végighallgattam az egészet egyben (fasza minőségű fülhallgatóval, ahogy illik), azt tudnám róla nyilatkozni, hogy az új lemeznél ugyanolyan, vagy hasonló érzések jöttek elő, mint anno a Summer Sessions idején.

CAUSA SUI : EUPORIE TIDE (2013)

DIRTY YORK : FEED THE FICTION (2013)

Az ausztrál nemzetiségű Dirty York csapata semmi újat nem talált fel, nem akar semmiféle új stílust, vagy világmegváltó hangzást létrehozni, egyszerűen csak a régi, jól bevált southern rock nagyságok szellemiségét viszi tovább minőségi módon. Első lemezüket 2009-ben dobták piacra Waiting On St George címmel, a következő, Say Goodbye To Diamonds címűt pedig 2011-ben adták ki. Mindkét lemez nagyon jól sikerült, hangulatos dolgokkal van telepakolva, én viszont most a legújabb, 2013-ban készült albumról szeretnék néhány szót ejteni.

A progresszív rock stílus valamikor 14-15 évvel ezelőtt kezdett el komolyabban érdekelni, a témán belül pedig elsősorban azok a '90-es évekbeli stílusreformáló bandák foglalkoztattak, amelyeket manapság new prog címkével is szokás emlegetni. Az újonnan porondra lépők között azonban szép számban akadtak olyan csapatok is, akik hűen ragaszkodtak a régi klasszikusok szellemiségéhez.  Ezek közé a neo-prog jelzővel illetett együttesek közé tartozott többek között a Spock's Beard, az Enchant, vagy az IQ és ezt a fajta hagyományt ápolja tovább ajánlóm tárgya, a svéd Xinema is.  

XINEMA : BASIC COMMUNICATION (2006)

A kanadai trió albumáról már írtam nemrég egy rövid kis kedvcsinálót a Stonerblogon, de úgy gondolom, hogy ennek a fasza muzsikának itt is muszáj szerepelnie, ezúttal kicsit bővebb jellemzéssel.

LA CHINGA : S/T (2013)

Eszement jó, jammelős, multidézős muzsikát   művelnek ezek a vancouveri arcok. Végtelenül laza, fogós témáik önkéntelenül is mozgásra késztetik az ember kezét, lábát és egyéb testrészeit. A három zenész játékából hatalmas ösztönösség sugárzik, ráadásul zsigeri módon idézik meg a blues alapú hard rock őseit. Ha visszarepítenénk őket a 70-es évekbe, ma valószínűleg a legnagyobb klasszikusok között említenék a nevüket. 

Ritkán kerül ki erre a blogra ehhez hasonló borult muzsika, most is csak kizárólag azért történt meg a posztolás, mert egy szlovén együttes erre felkért minket emailben. Felkéréses ajánlók esetében ( főleg a Stonerblogon volt erre eset) általában ódzkodok a kritikai hangnemtől, úgyhogy most is próbáltam úgy állni a dologhoz, hogy az együttes által játszott zene negatív tulajdonságairól finomkodva teszek majd említést. Miután végighallgattam a lemezt kiderült, hogy erre semmi szükség. Saját stílusában ez a zene úgy jó, ahogy van.

Voodoo Mule : Voodoo Zoo (2013)