.

DANGEROUS TOYS : PISSED (1994)

.

.

Aki szerette anno a Zodiac Mindwarp, vagy a Circus Of Power zenéjét, az valószínűleg erre is emlékszik még. Szerintem szerepelni fog még itt az album is.

.

.

ZODIAC : EP (2011)

Nemrég ajánlottam nektek a Zodiac 2012-es albumát, most pedig ezzel az öt számos EP-vel szeretném kipótolni a nagylemez számait. Ezekből a dalokból is ugyanaz a fasza hangulat és tökösség sugárzik, sőt simán elférnének rajta. Igaz, hogy az "Assembly Line" című szám mindkét lemezen szerepel, viszont van itt négy másik, amit kár lenne kihagyni.

Link a borító mögött.


Tracklist:
01. Drown
02. Upon The Stone
03. Be Careful What You Wish For
04. Assembly Line
05. Failure

.

Tagok:
Nick van Delft (Vocals / Guitar)
Stephan Gall (Guitar)
Robert Kahr (Bass)
Janosch Rathmer (Drums)

.

UNION : S/T (1998)

.

.

Az előzőleg posztolt Mötley Crue album olyan sokat forog nálam mostanában, hogy muszáj voltam utánalesni a többi John Corabi közreműködésével készült albumnak is. Így sikerült eljutnom az Union nevű formációhoz, amiről aztán kiderült, hogy bemutatkozó lemezükön nem is akármilyen arcok zenélnek. Itt van pl. Bruce Kullick gitáros a Kiss-ből, Brent Fitz dobos - Slash és Alice Cooper bandájából, illetve egy népszerű session basszer- James Hunting, ráadásul a zenélés mellett még háttérvokáloznak is az albumon.

Magát az együttest Kullick és Corabi hozta létre, illetve bemutatkozó lemezük produceri munkálatait is közösen végezték, egy Kurt Cumo nevű ismertebb producerrel. Az album hangzása nagyon erőteljesre és dinamikusra sikeredett, a dallamvilágát, pedig valahová a grunge és a hard rock metszéspontjába lehetne helyezni. Néhány név fel is sejlik az album hallgatása közben, többek között az Alice In Chains, a Pearl Jam, a Soundgarden, a Trouble, Lenny Kravitz, a Zeppelin, a Sabbath... és még sorolhatnám, bár konkrét riffet, vagy dallamot nem emelnek át senkitől, szóval nagyon is egyéni módon muzsikálnak. Gyakran merülnek el tipikusan '90-es évekre jellemző hangulatokban, miközben a 70-es évek nagyjainak zsigeri stílusa is jelen van a játékukban. Corabi itt jóval érettebb stílusban énekel, mint a '94-es Mötley Crue lemezen és őszintén megmondva nekem ez így sokkal jobban bejön. Egyszerűen élmény hallgatni a hangját, főleg mikor tisztességesen kiereszti, azon kívül, hogy a gitárjából is feelinges dolgokat tud elővarázsolni.

Az album számai közül hármat emelnék ki külön. A "Love" című tételt, kizárólag azért, mert feltűnően Pearl Jam-es jelleggel szólal meg, a "Tangerine"-t a felszabadult refrénje miatt, a "Get Off My Cloud"-ot, pedig azért, mert Corabi itt nyújtja a lemez talán legemlékezetesebb énekteljesítményét.
 

Tapasztalt zenészek vérbeli, régisulis rocklemeze ez, ami tele van jobbnál-jobb dallamokkal, telt riffekkel, élvezetes szólókkal és erőteljes dobtémákkal. Mellesleg van még egy lemezük, ha esetleg valakit érdekelne.

 
.

Tagok:
John Corabi - Lead Vocals, Guitar
Bruce Kulick - Lead Guitar, Vocals
Brent Fitz - Drums, Vocals
James Hunting - Bass Guitar, Vocals

.

.

Tracklist:
01. Old Man Wise
02. Around Again
03. Pain Behind Your Eyes
04. Love (I Don't Need It Anymore)
05. Heavy D
06. Let It Flow
07. Empty Soul
08. October Morning Wind
09. Get Off My Cloud
10. Tangerine
11. Robin's Song
12. Oh Darling (bonus track/Beatles cover)

.

.

.

MÖTLEY CRÜE : S/T (1994)

Ezt az albumot kölökkoromban hallgattam utoljára még kazettán, aztán valahogy az évek teltével feledésbe is merült. Mivel rengeteg stoner, meg southern rock muzsikát hallgatok mostanában, egy haverom javasolta, hogy vegyem csak elő megint ezt az albumot, mert meg fogok rajta lepődni... és tényleg, a pofám leszakadt.

A lemez legnagyobb érdekessége, hogy a csapattagokkal való összeférhetetlenség miatt nem Vince Neil  énekel rajta, hanem a The Scream-ből átigazolt John Corabi. Az ő nevével már találkozhattatok az általam is posztolt Voodooland nevű supergroup 2004-es lemezén. Karcos, erőteljes tónusú hangját a Mötley Crue '94-es lemezén ráadásul jobban ki is merte még ereszteni. Az énekes cserén pedig kívül a zenei alap is nagyot változott az előző lemezekhez képest.

Már az album nyitószáma tudatja velünk, hogy itt nem az eddigiekben megszokott hangzással lesz dolgunk. A "Power To The Music" vastag gitár-soundja és a szájherfli inkább juttat eszünkbe széthajtott sivatagi verdákat és országútszéli kocsmákat, mint bármiféle gimis bulit. Ugyanez vonatkozik a következő, "Uncle Jack"-re is, amiben olyan öblös riffek dörögnek, hogy akár a később debütáló Down lemezén is elfértek volna. A The Cult-ra emlékeztető "Hooligan's Holliday" is nagybetűs Rock, ha meg már a The Cult zenéjénél tartunk, a balladisztikus felvezetésű "Misunderstood" még Astbury csapatának is dicsőségére válna.

A southernes elemektől hemzsegő szerzemények között azért az együttes eredeti rajongói is találnak igazi party-slágert - "Poison Apples" címmel. Az egyik nagy kedvencem az albumról pedig a "Hammered", ami egy dob-basszus alapra épülő királyság, Corabi  hatalmas énekével megkoronázva. Mocskosnagy dög van ebben a muzsikában, a szólóját meg még Zakk Wylde is megirigyelné. A "Welcome To The Numb" slide-os, southern-es slágere után már éppen azt gondolná az ember, hogy ennél faszább már nem jöhet és akkor érkezik a lemez leghúzósabb száma, a "Smoke The Sky". Ettől a zakatoló alaptól rögtön el is kezd headbangelni az ember. Többek között az ilyen szaggatott riffek miatt hallgattuk rongyosra a '90-es években a Megadeth, vagy a Metallica lemezeit. Jó kis zúzós darab, ráadásul irdatlan nagy dög van benne, de az album két lightosabb számát is érdemes azért meghallgatni. Az egyik a "Loveshine" című hangulatos, vidékies ballada, a másik, pedig a szenvedélyes "Driftaway", ami tökéletesen vezeti le a súlyos hangzású lemezt. Végezetül mindenképpen meg kell említenem Bob Rock nagyszerű produceri munkáját is, aki nélkül valószínűleg nem szólna ilyen kicsattanó erővel a hangzás. Mellesleg a Metallica fekete albuma is az ő keze munkáját dicséri.

Ha valamelyik csapattag projektjeként jelent volna meg ez az album, biztos könnyebben elfogadták volna a rajongók is, így viszont a Vince Neil-hez és a party feelinghez szokott fanok nagy része nem tudott megbarátkozni azzal, amit hall. Aki viszont egyszerű rockrajongóként áll neki a lemez hallgatásának és kedveli a dögös, mocskos muzsikákat (meg az öblös riffeket) annak kötelező és megkerülhetetlen. 

Tracklist:
1. Power To The Music
  2. Uncle Jack
  3. Hooligan's Holiday
  4. Misunderstood
  5. Loveshine
  6. Poison Apples
  7. Hammered
  8. Til Death Do Us Part
  9. Welcome To The Numb
10. Smoke The Sky
11. Droppin' Like Flies
12. Driftaway

Tagok:
    John Coraby - ének
    Nikki Sixx: basszusgitár
    Mick Mars: szólógitár
    Tommy Lee: dob

.

RADAR MEN FROM THE MOON :

ECHO FOREVER (2012)

.

.

A holland csapat egy '52-ben készült sci-fi címét viseli magán, legújabb lemezükön, pedig desert rock-ba illő gitárdallamok, Causa Suit idéző basszusok és elszállítós effektek teremtik meg azt a fajta pszichedelikus felhőbe burkolózó atmoszférát, amit manapság sajnos egyre kevesebb lemezen hallhatunk. Billentyűkavalkáddal, fuvolával, vagy szaxofonnal ugyan nem színesítik ráérősen jammelős zenéjüket, de ezek nélkül is nagyon kellemesen elutaztatják a hallgatót különböző sivatagi, vagy éppen felhők feletti tájakra. Számokat ezúttal nem is elemezgetek, egyébként is nagyon egységes hangzású az egész lemez. Ja, és természetesen instrumentális zenéről beszélünk.

Nincs más dolgotok, mint a Bandcamp-en rákattintani a "Buy Now" feliratra és beírni, hogy mennyit szántok a lemezre, természetesen, ha 0-át írtok be, akkor ingyen van. Ezek után már tölthető is az album. Persze én azért a borító mögé is raktam egy letöltő linket, hátha valaki...

Tracklist:
01. Echo Forever 07:20
02. Atomic Mother 08:17
03. Dance Of Black And White Paint 05:10
04. Darkness 07:24
05. Heading For The Void 04:51
06. Where Sky Meets Earth 06:43
07. Avant-Garde Luxury 11:05

.

Avant-Garde Luxury:

.

A "The Wire" című szám a csapat előző lemezéről:

.

Tagok:
Jan-Titus Verkuijlen - basszus
Glenn Peeters - gitár
Tony Lathouwers - dob

.

.

CRIMSON HOUSE BLUES : SMOKE DUST & WHISKEY

Füst, por és whiskey, áll a felirat a Cape Town-beli Crimson House Blues 2012-es lemezének borítóján és ezek a szavak nagyjából előre is vetítik az itt található 9 szám alaphangulatát.

Ahogy másnapos jószág állapotunkban kacérkodunk néha a gyógysör gondolatával, az album készítőinek is komoly dilemmát okozott, hogy vajon egy nyugodt kis kuckó a megoldás a másnaposság túlélésére, vagy kezdjék-e inkább a napot rögtön valami füstös bárban?

Jó példa erre a beszédes című "Don't Take My Whiskey Away", ami először egy békés farmra bújtatja a hallgatót a világ zajai elől, aztán fokozatosan sikerül lezüllesztenie minket és pár perc múlva már egy nyüzsgő kocsmában találjuk magunkat. Aztán ott van a címétvel ellentétes indulatú "Going Down Slow" és "Can't Slow Us Down". Utóbbi szerzemény bepofátlankodik a lemez pihentető számai közé, hogy ütemes hillbilly témájával egy duhajkodó táncmulatságba cibálja az embert. Sorolhatnám még a kontrasztos számokat, de felesleges, mivel ez a kettősség az egész lemez kedélyállapotára jellemző.

Stílus szempontjából a country, a bluegrass, és a hagyományos blues elemeit vegyítik a srácok, úgyhogy ennek megfelelően a bendzsó és a szájharmónika is meghatározó hangszer a lemez muzsikáinál. Ezeken kívül Redeye Riaan ráspolyos, füstös hangja is tökéletesen illik ehhez a fajta zenei közeghez, illetve a hangulatosan jammelgető gitármelódiákat is érdemes megemlíteni fontos hangulati elemként.

Remélem ennyi elég volt, hogy kedvet kapjatok a Smoke, Dust & Whiskey-hez. A blues műfaj kedvelőinek bátran ajánlom, illetve gyengébb másnaposságra is kifejezetten alkalmazható.

Tracklist:
1. Going Down Slow  (8:18)
2. Silver Dollars (4:39)
3. Desert Rose (3:45)
4. Don't Take My Whiskey Away (3:36
5. Breaking Down Low (3:57)
6. Can't Slow Us Down (3:19)
7. Halfway Whore House (4:39)
8. Pickaxe Blues (1:50)
9. Over & Out (3:47)

Tagok:
Redeye Riaan - guitar, vocals, harmonica
Arno Van Zyl - banjo, lead guitar
Jacques Jansen Van Rensburg - bass
Christoph De Chevonnes Vrugt - drums

.

GENERAL STORE : SOMEWHERE IN THE MIDDLE

.

Néha vágyik az ember valami keménykedésmentes, hagyományos (mondhatni régies) southern rockra, amire jókat lehet sörözgetni, lazulgatni, kiélvezni a jó idő adta lehetőségeket. Ezt a célt szolgálták eddig számomra a Gov't Mule, a Dixie Werewolves, a The Last Straw, vagy a Texas Blues Runners lemezei és mostani ajánlóm tárgya, a bordeaux-i General Store is ezek közé sorolható. Dögös riffek, bluesos jammek, kellemes hammondkiséret, régi nagyokat (ld.: Skynyrd, Hatchet) idéző ének. Másnéven az a jóféle, délies országúti pub feeling.

.

.

1992-ben alakultak, több, mint 500 koncerten vannak már túl, stúdióba viszont csak 2002-ben vonultak a A Box Full of Rusty Blues című lemez anyagával, amit a Vision Of Diversity című album követett 2007-ben. Sok év hallgatás után végül 2012-ben rászánták magukat a Somewhere In The Middle nevezetű, harmadik albumuk kiadására is.

A leginkább talán az tetszik ezen a lemezen, hogy a hammond sokszor egyénileg is kibontakozik, miközben azért végig összhangban dolgozik a gitár blúzos témázgatásaival. A bárzenés, nyugizós "Second Chance" szólószakaszánál pl. ötletes dolog, hogy a két hangszer külön-külön is előadja a saját kis szólóját, a hasonlóan lightos "Get Back Home"-nál, pedig már konkrét hangulatfokozó szerepe is van a mosolyogtató, funkos-soulos hammondjátéknak. Sokat dobnak a feelingen az időnként besegítő, laza háttérvokálok is, illetve az sem rossz húzás, hogy nem ültették le az albumot két-, vagy több pihentetős szám egymásra pakolásával. Így nagyjából úgy néz ki a felállás, hogy a mozgalmasabb és a lassítósabb darabok váltakoztatják egymást. Végezetül a tisztességes keverést is érdemes megemlíteni, ugyanis ennek köszönhető, hogy a hangszerek csiszoltan és egymástól jól elkülöníthetően szólalnak meg, néha pl. szépen kihallatszanak a csengő cinek és a tiszta dobsound.

Nem is szaporítom tovább a szót feleslegesen, a General Store egy nagyon fasza, lazulós kis southern-blues kiadványt rakott le idén az asztalra, amit márcsak a hangulatos hammond játék miatt is érdemes meghallgatni. Szóval semmi eget rengető dolog nem hallható itt, viszont a fent említett együttesek kedvelőinek és a műfaj rajongóinak sok örömet okozhat!

.

Tracklist:
1. Celebrate (5:26)
2. Second Chance (5:29)
3. Somewhere In The Middle (6:38)
4. Get Back Home (6:34)
5. Deadly Star (5:43)
6. My Father Said (5:58)
7. Trail Of Tears (6:19)
8. After The Winter (8:07)
9. Bread And Games (5:47)
10. In Each Of Us (5:40)

.

.

Tagok:
Will Lester - ének, gitár
Phil Sun - basszusgitár
Bob Franks - vokál, billentyűs hangszerek
Pascal Boy - dobok

.

.

.

.

SKAFANDR : GLAZ (2012)

.

.

Az instrumentális zenét játszó orosz együttes 98-ban alakult, a Glaz, pedig már az ötödik nagylemezük.

Saját stílusukat a dub-metal kifejezéssel határozzák meg, ami a régebbi lemezeikre talán lehet, hogy helytálló, viszont a Glaz-on leginkább new prog rock-ra jellemző megoldásokkal, post rock szerű hangulatokkal és helyenként modern metalba illő basszusgitárral találkozhatunk. Ez utóbbi egyébként nagyrészt duruzsolva, mormogva szólal meg, a hangszer olykor erőteljesebben kikelő-, vagy éppen tördeltebb groovjai, pedig élesebb kontrasztot alkotnak a  transzban úszó alaphangulattal. Meghatározó elem még ezen kívül a korszerű dobritmizálás és a két gitár kanyargó összjátéka. Az album hangulata néha kissé melankólikusnak és agonizálónak tűnhet, de alapvetően könnyed és lebegtetős utakon jár. Enyhe pszichedelikus töltettel rendelkező, újszerű muzsika, ami érdekessége ellenére sem zavar túl sok vizet. Én mindenesetre utánanézek a régebbi lemezeiknek is.

Aki szereti pl. a Meniscus albumait, annak a Skafandr 2012-es lemezével is érdemes tennie egy próbát, mert egyébként nem rossz.

.

Tracklist:
1. Gravitation period 3:31
2. A few dramatic situations 4:42
3. A heavy Earth 3:48
4. (the) Limits 4:24
5. All microbes will die 5:17
6. Nw 0:53
7. Evil-beyond-bounds-ack! 5:02
8. Times of year 2 4:49
9. Incubation period 3:27
10. Somewhere in the night cities glimmer 6:54

.

Egy hangulatos kis szerzemény a csapat régebbi lemezéről:

.

.

És egy szám a 2012-es albumról:

.

.

Tagok:
Eugeniy Rybnikov - gitár
Igor Rusinovich - gitár
Yuriy Vitel - basszusgitár
Kirill Soloviyov - dobok

.

Myspace: http://www.myspace.com/skafandrband

Weboldal: http://skafandr.com/

.

.

Prasanna : Be the change

Erről az albumról számos oldalon olvastam már régebben elismerő kritikát, illetve néhány számot volt szerencsém meg is hallgatni róla, viszont letöltő linket több napos keresgélés után sem találtam hozzá. Így hát ezúton szeretném megköszönni Nemtombaje cimbinek, hogy átküldte nekem mailben az album letöltő linkjét. Mielőtt azonban rátérnék, hogy mitől is olyan különleges ez a lemez, egy rövid infó az előadóról :

A Prasanna név (teljes néven - Prasanna Ramaswamy) egy indiai gitárművészt takar, aki 10 éves kora óta játszik a hangszeren. Pályafutása első szakaszát a dél-indiai karnatikus zene határozta meg, később, pedig olyan improvizatív stílusú előadók voltak rá hatással, mint Ravi Shankar, Jimmy Hendrix, vagy Pat Metheny. Zenei tanulmányainak egyik fontos állomása a bostoni Berklee College Of Music volt, ahol magasabb szintre fejleszthette hangszeres képzettségét. Megszámlálhatatlan karnatikus zenei kiadványon és rengeteg jazz albumon szerepelt már, illetve saját néven futó szóló lemezeit is nehéz lenne összeszámolgatni.

Gitárjátékában ugyanolyan természetességgel jelennek meg az érzéssel teli indiai, afrikai, vagy éppen latin-amerikai dallamok, mint az elképesztően technikás, nyakatekert jazz groovok. Ezt mi sem példázza jobban, mint 2004-ben készült szólólemeze, a Be The Change.

A lemez elkészítéséhez magasan képzett, virtuóz hangszereseket kért fel, köztük Grammy díjas művészekkel. Gyakorlatilag egy albumnyi színvonalas örömzenélést hallhatunk, pozitív életérzést sugárzó hangulattal, réz- és fafúvós hangszerekkel, egzotikus díszítésekkel és jazzes improvizációkkal.

Az album némelyik szerzeményénél olyan bonyolult szintű dallamok hallhatóak, amelyek megragadása először túl nagy falatnak tűnhet sokak számára. Ilyen pl. a pörgetett indiai gitártémákat bontogató "Ragabop", a végtelenül szabadjára engedett "Uncensored", vagy a repetitív alapú "Ta ka ta ki ta Blues", aminek főszereplője egy randalírozó szaxofon.

Hozzám egyébként a közérthetőbb darabok jóval közelebb állnak. Rögtön a lemez első száma ("Pangaea Rising") az ilyenek közé sorolható - ízléses akusztikus betéteivel, hangulatos fuvola témázgatásaival és kacérkodva táncoló klarinét szólamaival. Ennnek a számnak egyébként van egy fajta ellazítós karibi feelingje is.

A másik kedvenc muzsikám a "The Grapevine", ahol az andalító gitármelódiák és a jó kedélyű fuvola témázgatások gondoskodnak a könnyed hangulatról, míg a szaxofon és a klarinét a nyüzsgősebb jazz világa felé irányítja a hallgatót.

A számok többsége instrumentális, ez alól csak két tétel jelent kivételt. Mindkettőnél Prasanna feleségének, Shalini-nek a kellemes, egzotikus hangját élvezhetjük, a "Satyam" című tételt ráadásul ketten énekelték fel közösen. Nem kevésbé hangulatos a másik darab se, a "Bliss Factor - Part II.", ahol megint csak Shalini megtisztító dallamait hallhatjuk, illetve az indiai dallamvilágot hozó gitárharmóniák is itt erősödnek ki leginkább.

Külön érdekesnek találom egyébként, hogy a higgadtabb számoknál Derico Watson kiegyensúlyozott dobjátékát hallhatjuk, míg a mozgalmasabb darabokhoz a felszabadultan rögtönző Ralph Humphrey ultratechnikás ritmusai szolgáltatják az alapot. Mindketten a professzionális dobolás magasiskoláját művelik, néha olyan ritmustördelésekkel, hogy az átlag hallgató el tud benne veszni.

Megemlíteném még végezetül a lemez utolsó, levezető számát, aminek "Kalyani Connection" a címe és engem olyan gitárművészek zenéire emlékeztet, mint Steve Vai, Joe Satriani, Graham Greene, vagy Federico Miranda. Egy rendkívül szívet melengető, szelíd muzsika, telepakolva művészi gitármelódiákkal. Tökéletes ellazító levezetése ennek az összetett , nyüsgő lemeznek.

A Be The Change szerintem annyira sűrűn hangszerelt, sokrétű és tartalmas, hogy nem elég egyszer meghallgatni. A bonyolult improvizációk némelyike egyébként sem adja meg magát elsőre, ezeknek ugyanis el kell kapni a fonalát.

A world jazz kedvelők számára kihagyhatatlan album, de mindenki másnak is ajánlom figyelmébe ezt a különleges kiadványt.

Tracklista:
1. Pangaea Rising
2. Ta ka ta ki ta Blues
3. Satyam
4. Ragabop
5. The Grapevine
6. Dharma becomes Alibama
7. Uncensored
8. Bliss Factor - Part I.
9. Bliss Factor - Part II.
10. Kalyani Connection (dedicated to Shawn Lane)

A lemezen szereplő művészek:
Prasanna - elektromos gitár, akusztikus gitár, vokál, konnakol, tala 
Alphonso Johnson -  elektromos basszus gitár, fretless basszus, akusztikus basszus (3,4,6,7,10)
Victor Wooten - elektromos basszus gitár (1,2 5,9)
Shalini  - vokál (3,9)
Andy Suzuki - tenor szaxofon, akusztikus zongora, klarinét, basszus klarinét, alto fuvola, alto szaxofon (3,6,7,9,10)
Jeff Coffin - tenor szaxofon, fuvola, klarinét, szoprán szaxofon, basszus clarinét, alto fuvola (1,2,5)
Ralph Humphrey - dobok, egyéb perkussziók (3, 4,6,7,10)
Derico Watson - dobok, perkussziók (1,2,5,9)

THE MUGGS : BORN UGLY (2011)

A Zeppelines, Creames, múltidézős muzsikában utazó detroiti együttes előző két lemezét már agyondicsértem a blogon anno és most sem panaszkodhatok rájuk. Blúzos felhangokkal körített, lazulós, jammes, hangulatos kis klasszikus rockot kapunk tőlük ezúttal is, rengeteg dögöséggel és feelinges témázgatásokkal. A Firebird rajongói bátran ismerkedhetnek vele.

Weboldal: http://www.themuggs.com

Tracklist:
01. Born Ugly
02. Blood Meridian
03. Home Free
04. Clean Break Blues
05. Notes From Underground
06. Dear Theo
07. Losing End Blues
08. 6 To Midnite
09. Sturm Und Drang
10. Hats Off To Mr. Beardsley
11. World Around
12. Kitchen Sink Blues
13. Last Words

Tagok:
Danny Methric - gitár, ének
Tony DeNardo - basszusgitár, vokál
Todd Glass - dob

A borító mögött, pedig megtalálható egybecsomagolva.