SENDELICA :

THE GIRL FROM THE FUTURE WHO LIT UP THE SKY WITH GOLDEN WORLDS

A Sendelica Screaming And Streaming Into The Starlit Nite EP-je a 2010-es év egyik legkellemesebb meglepetése volt számomra, ezért rohadtul kiváncsi voltam az előző, 2009-es lemezre is. Szerencsére Nemtombaje cimborámnak is tetszett és ő vadászta le ezt a 2009-ben kiadott nagylemezt. Szóval mégegyszer köszönet a linkért Baje.

A "Jövőből jött lány" szerintem első hallásra értetlenséget fog kiváltani sokatokból. Elöször is ezen a lemezen hanyagolják a szaxofont, több a kisérletezés, az éjszakai bár feeling helyett pedig space rockos pszichedeliát kapunk. Főleg az első track lóg ki a sorból doomos basszusgitár riffjével, amely bármelyik régi Black Sabbath albumon elférne, bár a Hawkwind is csinált anno hasonlókat. Erre azért nem voltam felkészülve a 2010-es album art rockos, jazzes melankóliája után. A következő "Manhole Of The Universe" viszont már egy tipikus psych-space téma, ami egyébként a 2010-es lemezen is szerepel, valamiféle live verzióban. Viszonylag lassan lépkedő ütemre épül és erősen emlékeztet a Weltraumstaunen, vagy a Secret Saucer némelyik számára. Elnyúzott, széthúzott gitárhangok, finoman dünnyögő basszus, furcsa dialogminták és kb. a hatodik perc lecsendesülős kiállásánál, marhaszép, merengős gitárdallamok. A másik szám ami valamennyire a Screaming and Streaming album hangulatát idézi az a "Hazelnut". Ezt alapvetően két részre tagolhatjuk: Az első fele kurvaszép, ábrándozós és álmodozós nyugiság, ami aztán a szám második felétől átalakul lassú tempójú, improvizatív szólózgatássá és jönnek a kötelezően egymásba nyüzsgő gitárhangok. 04. "Dark Disko" : A bólogatós, táncoltatós, repetitív jellegű retro diszkó ritmizálás és a fuvolára is emlékeztető, női hangokból álló hangeffektek miatt valahogy kellemes mosolyt csal az ember arcára. Szerintem kurvajó. 05. "The Girl from the future" : Valami rettentően szép és futurisztikusan meseszerű tündérmuzsika, bármiféle ütem nélkül. Nem is hiányzik belőle semmiféle ütem, ez így magában is egy elvarázsolós csoda. Szerintem Jean Michel Jarre és a Hawkwind is megtapsolná. Az ezután következő "Glory Bee" című szám talán a lemez hangulati tetőpontját alkotja. Jóféle kis space rock, ami valahol tényleg azt a győzedelmes érzést kelti az emberben, hogy mostmár minden fasza. A lemez utolsó számánál pedig megjelenik végre a szaxofon. A Causa Sui újabb lemezein hallhatóak hasonlóan kicsavart szaxofonimprovizációk, de a többi hangszer is hihetetlenül magával húzó, szétúsztató dolgokat művel. Színtiszta pszichedelia több, mint 13 percben.

A 2010-es albumtól eléggé eltérő és annál jóval eklektikusabb hangzású lemez, de van rajta jópár olyan szám, ami miatt egyszerűen kihagyhatatlan. Szerintem baszottjó.
 

Myspace
 

Tagok:
Pete Bingham / guitars, electronics
Glenda Pescado / bass
Geoff Chase / drums
Ed Guild / electronics
Lee Relfe/saxophones