MÖTLEY CRÜE : S/T (1994)

Ezt az albumot kölökkoromban hallgattam utoljára még kazettán, aztán valahogy az évek teltével feledésbe is merült. Mivel rengeteg stoner, meg southern rock muzsikát hallgatok mostanában, egy haverom javasolta, hogy vegyem csak elő megint ezt az albumot, mert meg fogok rajta lepődni... és tényleg, a pofám leszakadt.

A lemez legnagyobb érdekessége, hogy a csapattagokkal való összeférhetetlenség miatt nem Vince Neil  énekel rajta, hanem a The Scream-ből átigazolt John Corabi. Az ő nevével már találkozhattatok az általam is posztolt Voodooland nevű supergroup 2004-es lemezén. Karcos, erőteljes tónusú hangját a Mötley Crue '94-es lemezén ráadásul jobban ki is merte még ereszteni. Az énekes cserén pedig kívül a zenei alap is nagyot változott az előző lemezekhez képest.

Már az album nyitószáma tudatja velünk, hogy itt nem az eddigiekben megszokott hangzással lesz dolgunk. A "Power To The Music" vastag gitár-soundja és a szájherfli inkább juttat eszünkbe széthajtott sivatagi verdákat és országútszéli kocsmákat, mint bármiféle gimis bulit. Ugyanez vonatkozik a következő, "Uncle Jack"-re is, amiben olyan öblös riffek dörögnek, hogy akár a később debütáló Down lemezén is elfértek volna. A The Cult-ra emlékeztető "Hooligan's Holliday" is nagybetűs Rock, ha meg már a The Cult zenéjénél tartunk, a balladisztikus felvezetésű "Misunderstood" még Astbury csapatának is dicsőségére válna.

A southernes elemektől hemzsegő szerzemények között azért az együttes eredeti rajongói is találnak igazi party-slágert - "Poison Apples" címmel. Az egyik nagy kedvencem az albumról pedig a "Hammered", ami egy dob-basszus alapra épülő királyság, Corabi  hatalmas énekével megkoronázva. Mocskosnagy dög van ebben a muzsikában, a szólóját meg még Zakk Wylde is megirigyelné. A "Welcome To The Numb" slide-os, southern-es slágere után már éppen azt gondolná az ember, hogy ennél faszább már nem jöhet és akkor érkezik a lemez leghúzósabb száma, a "Smoke The Sky". Ettől a zakatoló alaptól rögtön el is kezd headbangelni az ember. Többek között az ilyen szaggatott riffek miatt hallgattuk rongyosra a '90-es években a Megadeth, vagy a Metallica lemezeit. Jó kis zúzós darab, ráadásul irdatlan nagy dög van benne, de az album két lightosabb számát is érdemes azért meghallgatni. Az egyik a "Loveshine" című hangulatos, vidékies ballada, a másik, pedig a szenvedélyes "Driftaway", ami tökéletesen vezeti le a súlyos hangzású lemezt. Végezetül mindenképpen meg kell említenem Bob Rock nagyszerű produceri munkáját is, aki nélkül valószínűleg nem szólna ilyen kicsattanó erővel a hangzás. Mellesleg a Metallica fekete albuma is az ő keze munkáját dicséri.

Ha valamelyik csapattag projektjeként jelent volna meg ez az album, biztos könnyebben elfogadták volna a rajongók is, így viszont a Vince Neil-hez és a party feelinghez szokott fanok nagy része nem tudott megbarátkozni azzal, amit hall. Aki viszont egyszerű rockrajongóként áll neki a lemez hallgatásának és kedveli a dögös, mocskos muzsikákat (meg az öblös riffeket) annak kötelező és megkerülhetetlen. 

Tracklist:
1. Power To The Music
  2. Uncle Jack
  3. Hooligan's Holiday
  4. Misunderstood
  5. Loveshine
  6. Poison Apples
  7. Hammered
  8. Til Death Do Us Part
  9. Welcome To The Numb
10. Smoke The Sky
11. Droppin' Like Flies
12. Driftaway

Tagok:
    John Coraby - ének
    Nikki Sixx: basszusgitár
    Mick Mars: szólógitár
    Tommy Lee: dob