Blindstone diszkográfia.

 

A dán trió lemezeivel kb. 1,5 évvel ezelőtt találkoztam először a Grooveyard Records nevű lemezkiadó weboldalán, úgyhogy számomra nem újkeletű, viszont a blog látogatóinak mindenképpen ajánlanám. Blues, Funk, Hard Rock stílusokat vegyítenek az átlagnál színvonalasabb módon. Ezt a fajta megszólalást szokás manapság a Mojo kifejezéssel is illetni, bár ez talán nem is olyan fontos. Nézzük inkább mit is érdemes tudni a csapat kiadványairól.

 

blindstone lemezek.jpg

 

A 2003-ban megjelent debüt albumukon erőteljes funk hatásokkal operáló bluesos hard rock muzsikák találhatóak, dinamikus, ugyanakkor rendkívül lezser tálalásban. Főleg középtempóban mozgó, laza lüktetésű zenék sorakoznak rajta, mocskosul dögös, funkys basszus-groovokkal. Martin J. Andersen énekes-gitáros rengeteg intenzív, Hendrixes szólóval pakolta tele az albumot, az énekstílusát meg olyanokéhoz tudnám hasonlítani leginkább, mint Doug Pinnick, Lenny Kravitz, vagy Richie Kotzen, persze hangszínben, orgánumban már más a helyzet. Mellesleg, akinek ez a kiadvány tetszik, annak mindenképpen érdemes megismerkedni Lance Lopez albumaival, mert irdatlan nagy dög van az ő számaiban is.

A kettes lemeznél (Freedom’s Calling) ebből a funk jellegből cseppet visszavettek (bár még így is van benne elég lazaság) és a basszusgitár is hangsúlyosabb, dörrenősebb helyenként. Erről az albumról a Had Enough című Frank Marino feldolgozást emelném ki, eszméletlen, hogy milyen szólókat művel benne Andersen, bár ezeket a szólókat az imént említett Lance Lopezzel együtt hozták össze. Amiket ezek ketten összemuzsikálnak, az nem piskóta. Andersen a Good Time című tételt is tisztességesen teleszórja szólókkal, nem is hiába kapott annyi elismerő kritikát különböző külföldi szaklapoktól, mint pl. a Beton Web, a Rockprog.com, a Cuttingedgerocks.com, a Myglobalmind.com, vagy a svéd Fuzz Guitar Magazine. Steve Rosen producer és zenei szerző, aki dolgozott már többek között Neil Diamonddal, Johny Cash-el és Dave Matthews-al, a mai blues rock gitárhősének nevezte Martin J. Andersent.

A következő lemezük 2010-ben jelent meg Rise Above címmel, érdekessége pedig az, hogy a King's X gitárosa, Ty Tabor volt a producere, illetve az album címadó dalában vendégszólót is hallhatunk tőle. Az album hasonló kritikai elismerésekben részesült, mint elődje.

 

Itt pedig egy kis ízelítő a három album számaiból :

 

 

 

2012-ben két kiadványt is piacra dobtak. Az egyik lemez (Rare Tracks) régebben felvett, eddig ki nem adott dalokat tartalmaz, én pedig most töredelmesen bevallom, hogy ezt a lemezt csak nemrég hallgattam meg. Közben utána olvasgattam, hogy mit is illik tudni az albumról és kiderült, hogy nagyrészt feldolgozások vannak rajta. Olyan előadók dalait fogalmazta újra itt a Blindstone, mint a Soundgarden, a Black Sabbath, a Mountain, Stevie Wonder, Jimmy Hendrix, és Willie Dixon. Az öt saját szerzemény közül az instrumentális GM1 az egyik kedvencem, nem is igazán értem, miért nem rakták fel valamelyik nagylemezre, a másik kedvenc meg az A Part Of Me című szám, amit alant meg is tudtok hallgatni:  

 

 

A másik 2012-es album a Greetings From The Karma Factory címet kapta és itt el is érkeztünk ahhoz a lemezhez, ami talán a kedvencem az összes Blindstone kiadvány közül.

 

front_2.jpg

 

A Greetings From The Karma Factory című albumon már csak nyomokban lelhetőek fel funk hatások, ehelyett sokkal jobban kidomborítja az együttes 70-es évekhez való vonzódását és a régi southern, blues rock együttesek  (pl. Mountain, Mahagony Rush, Robin Trower, Deep Purple..stb) iránti rajongást. A hangzás ettől függetlenül nagyon is mai, sőt egy rendkívül erőteljes, dinamikus megszólalást kapott az egész album.

A zene vintage rock felé kanyarodásával együtt Martin J. Andersen is változtatott valamelyest a stílusán, az előző lemezeken hallható modernebb hatású ének helyett itt főleg (kivéve talán a 2. és 4. track) klasszikusabb dallamokat használ, hangszerével pedig jobbnál jobb blues futamokat teker a vastag basszusok mellé. Már rögtön a lemez első száma (Rock Your Mojo) egy bitang jó riffel indul, az ütős refrénnel meg pláne, hogy telitalálat ez a muzsika. Jesper Bunk bőgős mellesleg kegyetlenül ért a fogós riffek gyártásához. Néhol olyan kövér basszustémákat kap elő a tarsolyából, hogy az ember önkéntelenül is bólogatni kezd rájuk, egynémelyiket stoner rock bandák is megirigyelnék. A karakán basszus alkotta hangulatot Andersen magas szintű, improvizatívnak tűnő blues szólamai teszik élénké. A lemez talán egyetlen funk rockos szerzeményét, a Catch Me If You Can című számot pl. rendesen megtámogatja james szólókkal. A fifikás szólóhalmozás képessége mellett azért az érzés is rettentő módon ott van a játékában, elég csak meghallgatni mekkora szenvedéllyel tölti meg a higgadtabb tételeket, mint pl. a What Your Lovin' Can Do, vagy az Ocean Of Time, és ha már itt járunk, említenék is ez utóbbiról néhány szót. Kevés olyan címmel találkozni manapság, ami ennyire jellemezné az adott zene hangulatát. A címhez hűen itt pont azt kapjuk, amit várnánk: elmélkedés, álmodozás, elszállás, blues, füst, jam és minden, ami egy ilyen muzsikához elengedhetetlen. Egy 10 perc körüli epikus mű, ahol a basszusgitárnak is megvan a maga tekintélyes súlya. Stoner rajongóknak is erősen javasolt a meghallgatása, magát az albumot pedig ajánlom figyelmébe a Thalamus és a Kamchatka kedvelőinek. 

 

Remélem van az olvasók között olyan, aki még nem ismeri ezt a dán együttest, így legalább nem lenne hiábavaló a poszt. Ja igen, akit érdekel valamelyik album, az jelezze kommentben.

 

 

Diszkográfia:

Manifesto (2003)

Freedom's Calling (2008)

Rise Above (2010)

Greetings From The Karma Factory (2012)

Rare Tracks (2012)

 

 

Tagok:

Martin J. Andersen : ének, gitár

Jesper Bunk : basszusgitár

Anders Hvidtfeldt : dob

 

 

Legyetek jók, legközelebb három Grooveyard Records-os kiadvánnyal jelentkezem.