A fröccsöntési szezon vége.

Nemsokára vége a tavasznak, a fröccsöntési szezont pedig a sörözgetések időszaka váltja fel. Ilyenkor mindíg előkerítem valahonnan a régi jó szittyós muzsikákat : OJM, Nashville Pussy, Motorhead, Five Horse Johnson...stb. A napokban el is kezdtem keresgélni a neten, hogy valami hasonlóan mocskos rock'n'roll csapattal bővítsem a gyűjteményt és ennek a kutakodásnak a során sikerült rátalálnom a következő lemezre :

POLECAT BOOGIE REVIVAL : S/T (2008)

 

polecat.jpg

A Tennessee állambeli, négytagú formáció eddigi egyetlen lemezének borítójáról rögtön a Raging Slab 1987-es, Assmaster című albuma jutott eszembe. Aztán ahogy elindul a lemez kiderül, hogy zenei stílus terén sem állnak túl messze a bugi rock királyaitól, bár sokkal inkább ugrik be erről a zenéről a legendás southern rock csapat - a Black Oak Arkansas, vagy az atlantai Nashville Pussy neve.

Már a "NYC Blues" című első számnál érezhető, hogy zsigerből nyomják a srácok a rock'n'roll-t, az ember arcára szinte mosolyt csalnak a  meglódult riffek, a felszabadult gitárjáték és a szőrös vokál. Aztán egy felesleges átvezető után irány az országút. A harmadik szám címe ("Mangrum") egyértelmű tisztelgés James L. Jim Mangrum, a Black Oak Arkansas énekese előtt. Az első számhoz hasonlóan itt is egy vérbeli motoros muzsikát hallhatunk, ami engem egy kicsit emlékeztet a '70-es években készült Motorhead lemezek hangulatára. Külön érdemes megfülelni a 2-ik perctől induló klasszikus hatású szólót. Hatalmas renegát feelingje van.

Aztán nyomulunk is tovább a "Boogie" című számmal egyenesen egy útszéli lebujba, hogy kitáncoljuk magunkat. Itt egy az egyben azt kapjuk, amit a cím is ígér : igazi bugi rock-ot nyers gitárhangzással, rézfúvóssal és zongorával kiegészítve. A zene lüktetése és riffjei olyasmi benyomást keltenek, mintha a Five Horse Johnson - Cherry Red-jének felpörgetett verzióját hallanánk.

A következő szám Warren Zevon - Play It All Night Long című klasszikusának feldolgozása, egyébként meg a lemez első visszafogottabb tempójú tétele. Miután jól kinosztalgiáztuk magunkat, megint egy mozgatósabb darab jön ("Keep On"), majd egy dögös középtempós szám "Danville Ground" címmel.

A 7-ik, "Bottom Of The Bottle" csupán a feleselgető énekstílus miatt tér el az album többi számától, de ugyanilyen jellegű szutykos kocsmazene a "Barefoot At Lamar’s" és a dirty rock-os "Bad To Worse" is. Számomra ez utóbbi három szám az album feledhetőbb darabjai közé tartozik, viszont a 11-ik "Kinda Like A Silver John" kifejezetten hangulatos muzsika. Nagyon emlékeztet a Karl Agell (régi C.O.C.) által létrehozott Leadfoot valamelyik dalára. Az albumot végül egy önfeledt, nyomulós darab zárja. Nem tökölnek vele sokat, amilyen gyorsan indul, olyan gyorsan véget is ér, játékideje még a 2 percet sem éri el. Egyébként meg fasza.


Ha nagyon őszinte akarnék lenni, akkor megjegyezhetném, hogy ez a King becenevet viselő énekes nem egy dalos pacsirta (a Nasvhville Pussy Blaine Cartwright-jához tudnám leginkább hasonlítani a hangját) és zenésztársai sem éppen Satriani munkáin nevelkedtek. Hogy akkor mégis mitől olyan szórakoztató az, amit összehoztak így négyen? Nagyon egyszerű. Szerintem a szórakoztatáshoz elsősorban nem technikai tudás szükséges, hanem lélek. Talán sokszor pont ez hiányzik a mai zenék nagy részéből. A banda énekeséről meg még annyit, hogy pont az ő bagótól és piától karistolódott hangja kölcsönöz olyan igazi törvényen kívüli feelinget ennek az ösztönből jövő muzsikálásnak. Ha szereted a cicomától mentes, koszos, poros rockzenét, akkor érdemes beszerezned a Polecat Boogie Revival 2008-as lemezét. Youtube-os videót nem találtam, viszont Amazon-on belehallgathattok az album összes számába, alig 9 dollárért pedig le is lehet tölteni, vagy cd formájában megrendelheted (15 dolcsi) a Zodiac Killer Records-tól.

Myspace / Zodiac Killer Records / Amazon

 

2-tile.jpg

 

Tagok :
King - ének
Tom Hughes - gitár
B.A. - dob
Benz - basszus gitár

  

polecat back cover.jpg